Régen vékony voltam és élsportoló. 175 cm vagyok és 96 kg. Elképesztően sok. Nem tudom, hogy jutottam el idáig. Így visszanézve olyan, mintha rohannék az élettel és az utóbbi tíz év csak úgy kimaradt volna. Volt, volt, de nem éltem meg igazán...
Jó erre rájönni, jó beismerni, hogy igen is nagyon kövér vagyok. Ma jutottam el odáig, hogy elfogadom magam. Eddig mindig erősítettem magamban, hogy ááá, ez még nem olyan gáz. A frászt nem. Valamit tenni kell. Azért írok most, hogy kiírjam magamból a saját magam iránt érzett megvetést és szánalmat.
Hogy juthattam el idáig. Nem tudom. Nem biztos hogy valaha rájövök. Ami tuti, hogy most már élni akarok. Igaz, teljes életet.
Nincs családom. Nincs férjem, nincs barátom. Egyedül vagyok. Albérletben lakom. Az életem nagy része munkából áll, és a munkán kívülről - ez általában nem sok minden. Ülök a gép előtt és farmozok, takarítok, mosok, főzök. És sajnálom magam. Próbálom beosztani a fizetésem, mindig megfogadom, hogy egészségesen élek, aztán jön valami és este a tv előtt ülök és zsíros kenyeret eszek. Ez ám a karrier...
